háromésfélperc

Mr. Green: Kobrítók! Mindenkivel történik a semmi? Hétvégén volt hőtágulás-figyelés? Növényzajhallgatás? Mókustollfaragás? Meg ilyenek?

Mr. Purple: - Roár! - mondta az oroszlán. - Vinny-vinny - mondta a tengerimalac, majd odaveszett. V é g e.

Mr. Red: Vipromákok! Hétvége most van, nem? Minden történik, főleg a semmi. Szombaton egyébként vasparipafaragó kisdobos-szakkörön voltam, OKJ-s. Mr. Purple! Az előző mongol népdalt, amit megénekeltél nekünk, lerajzolnád, kérlek? Meg ilyenek.

Mr. Yellow: Hozzátok sem tudok szólni. Semmi történik, de az állandóan.

Mr. Purple: Mr. Red! Tessék, parancsoljál, kérlekalássan! Elnézést a minőségért, de csak a telefonommal tudtam fotózni.

Mr. Red: Úgy gondoltam, hogy rézkarcot készítesz, de ez az olajfestmény is megteszi! Szívesen! Meg ilyenek.

Mr. Green: Markolt ma valaki pút?

Mr. Red: Csak 3 kanállal. Nem tudom, az számít?

Mr. Purple: Nem.

Mr. Yellow: Nem, természetesen igen.

Mr. Green: Hova gondol, Ön-e? Gondolkozik-e, egyáltalán? Természetesen, nem.

Mr. Pink: Hogyne számítana! Mint tengerimalac-vinnyogás oroszlánszájban.

VÉGE

Mr. Green: Ki, hogyan, merre halkít a hétvégén, amúgy?

Mr. Purple: Én pénteken cégülök, de kussolva. Szombaton szülinapolok, inkognitóban, oda szívesen vennék társulást bárki szándékaitól függetlenül. Önök? Aranyat tojó Bagirát fognak tolláról megismerni rajul? Meg? Ilyenek?

Mr. Red: Én sajnos Pesten maradok... tanulok meg dolgozom... picsába... Nektek viszont jó szórakozást, igyatok helyettem is.

Mr. Green: Dolgozni jó, tanulni hasznos.

Mr. Yellow: A jelenlegi állapotból kiindulva otthon fogom folyatni a taknyot az orromból, meg kúrálni fogom a egyéb nyűgeimet, ergo girhes lettem.

Mr. Pink: Fura, ma én is torokfájással keltem, el is rágtam egy fokhagymát, ami elmulasztotta. Állítólag kiválóan érződik rajtam a hatás, a kollégák rágóval kínálnak folyton.

Mr. Green: Nem fáj semmim. 1-től 10-es skálán ez mennyire számít bunkóságnak?

Mr. Purple: Elég jobbágy.

Mr. Blue: Szombaton este lehetne esetleg szalonnát sütni az erdőn. Vagy ha az nem, akkor mondjuk vmi más tevékenységet folytatni.

Mr. Yellow: Hírek szerint, ha a globális felmelegedés így folytatódik, 20 év múlva már sehol sem láthatunk jegesmedvét, csak az állatkertben. Tehát nem lesz semmi változás.

Mr. Blue: És lovat? Meg viperát?

Mr. Purple: Védett növény mindkettő.

Mr. Blue: Az első védett növények között szerepeltek. Irtják őket, mint a parlagfüvet. Már az Autó Piac is megírta.

Mr. Purple: Erről szól Dosztojevszkij híres kantátája, a Pál utcai fiúk.

Mr. Blue: Amit gróf Széchenyi István zenésített meg két cintányérra?

Mr. Purple: Ááááá, pffff, hogy gondolhatja ön? Hogy? Mi? Eszénél van? Ön? Persze.

Mr. Green: Utcát is neveztek el róla, meg hidat, meg iskolát és egy tánclépést is. Nem véletlen. Bush kedvenc költője és jövő héten szerepel a Vacsoracsatában! Nézzük együtt?

Mr. Blue: Jaja, hallottam én is: kandírozott kobratallért fog főzni kakukkfüves lótúrós-csuszával, majonézes cukorrépával. Együtt kéne egyébként nézni, ja, adja a Petőfi Rádió.

Mr. Yellow: Ki lesz a vacsoracsatában? Először aszittem vágó, mert van vágóhíd, meg vágóhíd utca, de vágó iskoláról nem hallottam, meg vágó lépésről sem.

VÉGE

Tisztelt oktatóink, kedves vendégeink, évfolyamtársaim!

Mindig is kíváncsi voltam, milyen érzés lesz majd itt állni, talárban, ennyi ember előtt, akik itt vannak most is, ahogy mellettünk voltak végig. És hogy most végre eljött ez a pillanat, milyen érzés?

Meg sem kísérlem szavakba önteni és előre is elnézést kérek mindenkitől, de remélem az év és hónap melyben vagyunk, valamint a Németországban jelenleg is zajló események bocsánatossá teszik nem túl emelkedett, de talán nem is túl erőltetett hasonlatomat.

Bevallom őszintén, bár kissé szégyenkezve, még a diplomaosztó ünnepségről is a labdarúgás jutott eszembe. Hiszen itt vagyunk mi, a figyelem középpontjában, mezben, a játékosok. Mellettem, a játékvezetők a mérkőzés lefújására készülnek. És körbe‑körbe, ameddig csak a szem ellát, leghűségesebb szurkolóink százai várják lélegzet‑visszafojtva a nagy pillanatot. De mint tudjuk, a végeredmény már nem forog veszélyben. És már csak az számít, hogy most itt vagyunk. Itt állunk, illetve ülünk és mindenki arra gondol, vajon meddig kell még itt állni, illetve ülni?

Az elmaradhatatlan visszaemlékezés, szokásos múltidézés el fog maradni. Hiszen a jelenlévők közül szinte mindenki átélte közvetlenül vagy közvetve ezt az öt évet. Rólunk, végzősökről nem is kell említést tennem. Gyanítom az oktatói gárdán is hagytunk azért nyomokat, némelyikünk pedig valószínűleg a kelleténél is mélyebbet, de idővel ezek az emlékek is meg fognak szépülni! Ezen kívül pedig az itt jelenlévő családtagok, szülők, nagyszülők, testvérek, barátok, barátnők is érezhették saját bőrükön, hogy mi minden történt velünk. Csakhogy a legsarkalatosabb pontot, a vizsagidőszakokat említsük.

Gondolom, sokmindenkinek ismerős az a szituáció, amikor már nem is mindig lehettek tisztában azzal, hogy mit tanul a kölyök, de nagyon tanulja és már kérdezni sem merik, hogy mit tanul, csak annyit tudnak elárulni a – talán már a potenciális vizsgázónál is jobban aggódó – rokonoknak és barátoknak, hogy valami jogra végződő, vagy legalábbis azzal kapcsolatos. Látni azt, hogy milyen reakciókat váltott ki, egy-egy rossz időpontban feltett kérdés, mint például: Hogy állsz? Sok van még hátra?

Az említett reakciók igen szélsőséges formákat ölthettek, de egy közös vonásukat feltétlenül fel lehetett fedezni, mindegyik ijesztő volt a kívülálló számára és aggodalomra adott okot.

Ismerős az az állapot, amikor a végső stádiumban már a hogy vagy? is kötözködésnek számított? Emellett pedig a roppant segítőkésznek szánt megjegyzések: Úgyis menni fog! Ne aggódj!, melyek jobb esetben csak a világból kergették ki az emberi mivoltára már alig emlékeztető joghallgatót, rosszabb esetben magát a kérdezőt küldte el valahova nagyon messzire, hogy nézze meg ott mennyire meleg az éghajlat.

Ezeket a pillanatokat a jelenlévők közül szerintem senki sem fogja hiányolni és ha már így egymás között vagyunk. Valljuk be:

Azért ez kemény volt!

De ha őszinték akarunk lenni, azt is el kell árulni, hogy jó volt és hiányozni fog. Lehet, hogy sokunknak már most hiányzik...

Úton-útfélen eszünkbe fog jutni az egyetem. Akár a leglehetetlenebb helyzetekben is. Talán pont akkor, amikor kezünkbe fogunk egy könyvet, mondjuk legyen nagyon vastag és kemény fedeles, sötétkék, esetleg bordó. Talán pont akkor, amikor egy bizonyos dal szólal meg a rádióban, mondjuk legyen Robbie Williams. Talán pont akkor, amikor egy kerékpáros húz el mellettünk, mondjuk legyen szürke versenykerékpár.

De ennél sokkal valószínűbbnek tartom, hogy munka közben fog eszünkbe jutni. Úgy legyen! Egyrészt, hogy legyen, ami közben eszünkbe juthat, másrészt, hogy tényleg jusson is eszünkbe, amikor kell.

A 84 éves Kurt Vonnegut, amerikai író jótanácsával búcsúzom:

„Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi.”

Vége hát a mérkőzésnek. Nincs több időhúzás, sem reklamáció. Elhangzott a hármas sípszó.

A családi legendárium (és a fényképek tanúsága) szerint nagyon kicsi (2-3 év körüli) gyerek voltam, melynek köszönhetően az alapvetően bölcsnek tartott szüleim igencsak nekikeseredtek és gyakorlatilag sámánisztikus rituálékkal is növésre próbálták sarkallni (akkor még) egy szem gyermeküket. A kis testhez, kis lábak és kis léptek tartoztak, mely jelentősen megnehezítette velem a közlekedést.

Ennek az lehetett az oka, hogy nem igazán volt kifejlett a veszélyérzetem és teljesen megbíztam szüleimben. Így, ha a gyorsabb haladás érdekében felkaptak, én nem kapaszkodtam, ami miatt Édesapám feltehetőleg gyakran elég sok helyre kívánt, de biztos nem az ölébe. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy volt amikor kapaszkodtam, de abban sem volt sok köszönete, akkor ugyanis a hetvenes évekből rajta ragadt, Karl Marxra emlékeztető, jellegzetesen káeurópai hippiszakállába markolóztam teljes erővel. [Így utólag is köszönettel tartozom türelméért és, hogy ezek után is hajlandó volt felnevelni (úgy, ahogy)!]

A sorozatos kudarcok végre ötletet szültek! Eszközre kell szokatni a gyereket. Több sikertelen próbálkozás után a tricikli, gyk. a három kerekű bicikli lett a befutó. Mindenki boldog volt, a kölyökkel lehetett haladni. Bármerre jártunk, mindenki minket nézett, szinte csodáltak. Apa büszke volt, nem kicsit, nagyon! Állítólag olyanokat is mondott, hogy nemcsak szép ez a gyerek, de még az értelem is úgy sugárzik róla. Nem hagyta Anyukámat sem nyugodni ez a fajta siker, melyet a sétáink során értünk el névadó szponzorommal. Ennek köszönhetően, egy következő Tour de France-omba anyai kísérettel vágtam bele. Nagyon hamar kiderült, hogy a férjének igaza volt, tényleg mindenki minket bámult. Csakhogy anyai szemmel gyorsan kiderült, hogy a történéseknek pontosan a reciproka zajlott le, a következők miatt: a tricikli köztudottan nehezen borul fel, nem kell rajta egyensúlyozni; könnyű szerkezete miatt, könnyen hajtható. Miután feltehetőleg ezeket konstatáltam, rájöhettem, hogy egy lábbal való pedálozással is ugyanolyan gyors haladást tudok produkálni, így a másik lábam szépen felhúztam az ülés alá…

Mondanom sem kell, hogy a tekintetek, melyeket Apa büszkén fogadott, a szánalom pillantásai voltak. Szegény fiatal Apuka, egy ilyen kis töpörödött, ráadásul kacska lábú gyerekkel van elzavarva otthonról, kész csoda, hogy egyáltalán foglalkozik vele és nem csak a kutyával játszatja, ami nincs. Miután ez a felismerés fejbe vágta Édesanyám, mint egy muskátlis cserép, leállított és elkezdte magyarázni „büszkeségének”, bár nagyon ügyes, hogy már ilyeneket is tud, de mégiscsak jobb lenne, ha nem csinálná, mert hát…

Képzelhetitek azt a magyarázatot.