Tisztelt oktatóink, kedves vendégeink, évfolyamtársaim!
Mindig is kíváncsi voltam, milyen érzés lesz majd itt állni, talárban, ennyi ember előtt, akik itt vannak most is, ahogy mellettünk voltak végig. És hogy most végre eljött ez a pillanat, milyen érzés?
Meg sem kísérlem szavakba önteni és előre is elnézést kérek mindenkitől, de remélem az év és hónap melyben vagyunk, valamint a Németországban jelenleg is zajló események bocsánatossá teszik nem túl emelkedett, de talán nem is túl erőltetett hasonlatomat.
Bevallom őszintén, bár kissé szégyenkezve, még a diplomaosztó ünnepségről is a labdarúgás jutott eszembe. Hiszen itt vagyunk mi, a figyelem középpontjában, mezben, a játékosok. Mellettem, a játékvezetők a mérkőzés lefújására készülnek. És körbe‑körbe, ameddig csak a szem ellát, leghűségesebb szurkolóink százai várják lélegzet‑visszafojtva a nagy pillanatot. De mint tudjuk, a végeredmény már nem forog veszélyben. És már csak az számít, hogy most itt vagyunk. Itt állunk, illetve ülünk és mindenki arra gondol, vajon meddig kell még itt állni, illetve ülni?
Az elmaradhatatlan visszaemlékezés, szokásos múltidézés el fog maradni. Hiszen a jelenlévők közül szinte mindenki átélte közvetlenül vagy közvetve ezt az öt évet. Rólunk, végzősökről nem is kell említést tennem. Gyanítom az oktatói gárdán is hagytunk azért nyomokat, némelyikünk pedig valószínűleg a kelleténél is mélyebbet, de idővel ezek az emlékek is meg fognak szépülni! Ezen kívül pedig az itt jelenlévő családtagok, szülők, nagyszülők, testvérek, barátok, barátnők is érezhették saját bőrükön, hogy mi minden történt velünk. Csakhogy a legsarkalatosabb pontot, a vizsagidőszakokat említsük.
Gondolom, sokmindenkinek ismerős az a szituáció, amikor már nem is mindig lehettek tisztában azzal, hogy mit tanul a kölyök, de nagyon tanulja és már kérdezni sem merik, hogy mit tanul, csak annyit tudnak elárulni a – talán már a potenciális vizsgázónál is jobban aggódó – rokonoknak és barátoknak, hogy valami jogra végződő, vagy legalábbis azzal kapcsolatos. Látni azt, hogy milyen reakciókat váltott ki, egy-egy rossz időpontban feltett kérdés, mint például: Hogy állsz? Sok van még hátra?
Az említett reakciók igen szélsőséges formákat ölthettek, de egy közös vonásukat feltétlenül fel lehetett fedezni, mindegyik ijesztő volt a kívülálló számára és aggodalomra adott okot.
Ismerős az az állapot, amikor a végső stádiumban már a hogy vagy? is kötözködésnek számított? Emellett pedig a roppant segítőkésznek szánt megjegyzések: Úgyis menni fog! Ne aggódj!, melyek jobb esetben csak a világból kergették ki az emberi mivoltára már alig emlékeztető joghallgatót, rosszabb esetben magát a kérdezőt küldte el valahova nagyon messzire, hogy nézze meg ott mennyire meleg az éghajlat.
Ezeket a pillanatokat a jelenlévők közül szerintem senki sem fogja hiányolni és ha már így egymás között vagyunk. Valljuk be:
Azért ez kemény volt!
De ha őszinték akarunk lenni, azt is el kell árulni, hogy jó volt és hiányozni fog. Lehet, hogy sokunknak már most hiányzik...
Úton-útfélen eszünkbe fog jutni az egyetem. Akár a leglehetetlenebb helyzetekben is. Talán pont akkor, amikor kezünkbe fogunk egy könyvet, mondjuk legyen nagyon vastag és kemény fedeles, sötétkék, esetleg bordó. Talán pont akkor, amikor egy bizonyos dal szólal meg a rádióban, mondjuk legyen Robbie Williams. Talán pont akkor, amikor egy kerékpáros húz el mellettünk, mondjuk legyen szürke versenykerékpár.
De ennél sokkal valószínűbbnek tartom, hogy munka közben fog eszünkbe jutni. Úgy legyen! Egyrészt, hogy legyen, ami közben eszünkbe juthat, másrészt, hogy tényleg jusson is eszünkbe, amikor kell.
A 84 éves Kurt Vonnegut, amerikai író jótanácsával búcsúzom:
„Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi.”
Vége hát a mérkőzésnek. Nincs több időhúzás, sem reklamáció. Elhangzott a hármas sípszó.
